A kötődéselmélet megalapozói már a huszadik század közepén rávilágítottak arra, hogy az emberi csecsemő számára a fizikai szükségletek kielégítése mellett az érzelmi biztonságot nyújtó, állandó gondozó jelenléte az egészséges fejlődés legfontosabb feltétele. Amikor egy gyermek életének első hónapjaiban vagy éveiben a biológiai családtól való elszakadás, a gyermekotthoni környezet ingerszegénysége vagy a nevelőszülők gyakori váltakozása miatt ez az állandóság sérül, az idegrendszer fejlődése is megváltozik. Az úgynevezett fejlődési trauma szindróma jelensége arra utal, hogy a tartós stresszhatás alatt álló csecsemők agyában a veszélyérzékelésért felelős központok túlműködnek, míg az érzelmi szabályozásért és a bizalomért felelős területek alulfejlettek maradhatnak. Az örökbefogadó szülők gyakran szembesülnek azzal a kihívással, hogy az új, biztonságos és szeretetteljes környezet ellenére a gyermek továbbra is a korábbi, túlélést szolgáló viselkedési mintázatokat alkalmazza. Ez megnyilvánulhat túlzott ragaszkodásban, az érintés teljes elutasításában, indokolatlan dühkitörésekben vagy éppen egyfajta érzelmi fagyottságban. A modern pszichológia és a neurobiológia azonban egy rendkívül reménykeltő üzenetet is megfogalmaz az agy plaszticitásával, azaz a változásra való képességével kapcsolatban.
A szakirodalom egyre nagyobb teret szentel az úgynevezett terápiás szülői attitűd bemutatásának, amely messze túlmutat a hagyományos nevelési módszereken. Ennek a megközelítésnek a lényege, hogy a szülő a gyermek minden, sokszor nehezen kezelhető viselkedését nem szándékos engedetlenségként, hanem a korábbi traumák lenyomataként, a belső szorongás kommunikációjaként értelmezi. A gyógyulás folyamata apró, mindennapi interakciókon keresztül valósul meg, ahol a kiszámíthatóság, a rutinok szigorú betartása és a folyamatos érzelmi elérhetőség lassan felülírja az idegrendszer korábbi riasztó jelzéseit. A szakemberek hangsúlyozzák a „kapcsolat a korrekció előtt” elvét, ami azt jelenti, hogy a szabályok betartatása csak egy erős, biztonságos érzelmi bázis kialakítása után lehetséges hatékonyan. Az örökbefogadó családok számára a pszichológiai támogatás nemcsak a krízishelyzetekben elengedhetetlen, hanem a mindennapi megerősítésben is. A közös játékterápiák, a meseterápia és a nonverbális kommunikációra fókuszáló módszerek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermek lassan képessé váljon a saját érzelmeinek felismerésére és kifejezésére. Az út hosszú és sok türelmet igényel, de a longitudinális pszichológiai vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy egy támogató, reziliens családi környezetben az örökbefogadott gyermekek is képesek teljes értékű, biztonságosan kötődő felnőttekké válni.
